Múlt hétvégén egy baráti meghívásnak eleget téve megjártam Németországot, ha pedig már ott voltam, elmentem egy Bundesliga-meccsre is. A vicc az, hogy az ötlet nem is tőlem, hanem Rékától származott! Iskolai fogalmazás jellegű élménybeszámoló következik.

Drezdában ért minket a szombat reggel, reggel fél 10 körül járhatott, amikor arra lettem figyelmes, hogy zsinórban száguldanak el a szállásunk előtt a rendőrautók, rohamkocsik, a kamerával ellátott kivitelezésű is. Csak nem? - tettem fel magamnak a kérdést, a szemöldököm pedig már Carlo Ancelottis magasságokba szaladt fel. És de: aznap délután 13.30-tól volt a Dynamo Dresden-Hansa Rostock bajnoki. Lényegében tét nélkül, de azért így is kimentek 29 ezer 534-en. Ja, azt mondtam, hogy ez a harmadosztály? Na, ez tökéletesen megalapozott a várakozásaimnak, úgyhogy én személy szerint teljes izgalomban pattantam be a kocsiba, hogy megtegyük a Hamburgba tartó laza 497 kilométeres etapot.

Életem egyik leghosszabb túrája volt ez, háromszor akartam harakirit elkövetni, ötször tettem le végleg a meccsről és sopánkodtam a dugóban ülve, hogy mindegy, majd az interneten megnézzük az eredményt és majd jól eltitkoljuk otthon mindenki előtt, hogy lekéstük az egészet, végül is ki tudott róla, hogy megyünk, csak az összes ismerősünk, nem? A helyzetemen az sem segített, hogy a rádióban lényegében csak a Bundesligával foglalkoztak, többször is kihangsúlyozva, milyen fontos játéknap is következik, hat csapat is el akarja kerülni a kiesést, ebből pedig csak háromnak fog sikerülni, egynek pótselejteznie kell, kettőnek pedig auf wiedersehen! (hehe)

Én Hamburg-drukker lettem. Egy ideje már amúgy is követtem a csapatot, sose estek ki az élvonalból, plusz amilyen jónak tűnik nevek alapján a keretük, annyira szarul játszanak évek óta, nekem meg van egy ilyen perverzióm, hogy az ilyen csapatok teljesítménye érdekel. Április közepe óta volt meg a jegyünk a Hamburg-Schalke meccsre, 55 euróért a tök utolsó sorba, slusszpoénként nem is egymás mellé, mert hát úgy már nem volt. Ráadásul a HSV az utolsó előtti helyről várta ezt a randit, szóval talán érthető, miért is volt egy érzelmi hullámvasút számomra az út.

Legnagyobb meglepetésemre a pokolból - ami jelen esetben a 7-es autópályát takarja - 15.05-kor az Imtech Aréna utcájában találtuk magunkat! Persze parkolóhely nem volt, miért is lett volna, így tettünk egy hamvába holt kísérletet a stadion mellett, hátha, bár persze én ezt is feladtam - kezdem azt érezni kibírhatatlan figura vagyok... Erre mi volt ott? Egy bazinagy parkoló, mondták 5 euróért bárhova leparkolhatunk, ahová ők mutatják persze.

Nem csak mi késtünk el, mindegyik kapu előtt kígyóztak a sorok, de jómagam feketeöves helyezkedő - nem tolakodó! - vagyok, így viszonylag gyorsan eljutottunk a biztonsági ellenőrzéshez. Itthon manapság állandó beszédtéma a meccsre történő bejutás. Na, most Hamburgban egy valamit kértek tőlem: a belépőjegyemet. Az megvolt, érvényes is volt, nem volt nálam kés/bomba/éles lőfegyver, így megengedték, hogy a kifizetett pénzért cserébe bemenjek és szurkoljak.

Én ezt meg is tettem. Pontosabban megtettük, mert Réka is átment a rostán.

Miután felrohantunk a harmadikra az 57 ezres, csordultig megtelt stadionba és beléptem a lelátóra a lépcsőházból, csak azért nem mentem le hídba, mert amúgy köpni-nyelni nem tudtam. Ráadásul nosztalgikus érzés fogott el, eszembe jutott Szilárd haverom meg a Saian Supa Crew koncert a Szigeten 2003-ból. Hogy miért? Mert ott volt rögtön mellettem egy mozgó sörárus, mint anno a Wan2 sátorban - a legjobbkor, a legjobb helyen, vettem is tőle gyorsan egy korsóval innen nézve aranyáron. Így már csak fel kellett lépcsőzni a stadion legtetejére, pár dánke után elfoglalni a helyünket - sikerült egymás mellé, a balomon meg egy Schalke-mezes kiscsóka volt a sok hamburgi között -, és élvezni az előadást.

Ami a meccset illeti, nem volt kiemelkedően jó találkozó, ellenben ezen nagylelkűen túltettem magam, mivel még életemben nem voltam 57 ezer emberrel egyszerre ugyanazon a mérkőzésen. Az első félidő inkább „jajj, csak ne kapjunk gólt” felfogásban telt mind a két oldalon, tán a Hamburg próbálkozott többet. Jött aztán a második 45 perc, aminek az elején rögtön betalált Olic - Réka jó ütemben épp hátat fordított a pályának -, a stadion felrobbant, onnantól kezdve örömünnep volt az egész. Persze addig is énekelt és szurkolt mindenki, de a vezetés után indult be a buli, ezen pedig csak javított az, amikor 2-0 lett az állás. Mellettünk egy egy negyvenesekből álló társaság nem győzött könnyes szemmel egymás nyakába borulni, amikor a Hannover is megszerezte a második gólt a Freiburg ellen.

A lefújás után percekig néma csend volt, majd mikor a méretes, rendkívül lelkes és jól szervezett tábor fütyülni kezdett, sejteni lehetett, hogy azért nem minden hiperszuper. A Stuttgart köpött bele a levesbe, a svábok a félidőben még hátrányban voltak, de aztán fordítottak a Paderborn otthonában, így a Hamburgnak maradt az osztályozó. Emiatt nem hágott a tetőfokára a hangulat, de nem is borult feketébe a stadion, plusz ahogy aztán később az éjszakában elnéztem a sok Hamburg-mezes, -sálas embert, túltették magukat azon a tényen, hogy még nem betonbiztos a bennmaradás - sőt, olyannal is beszéltem, aki szerint lassan ráférne a csapatra a kiesés.

Hogy miért untattam ezzel mindenkit? Csak! Mert ma (csütörtökön) van a Karlsruhe elleni párharc első meccse. Hétfőn meg folyt.köv.